A víz az állatok egyik legfontosabb tápanyaga. A baromfi ellátáshoz szükséges itatóvíz mennyiségének biztosítása, az egyre növekvő problémákra való tekintettel,  állandóan aktuális. A tenyésztők gyakran elsősorban az optimális termelési mutatók elérésére fordítanak nagy figyelmet. A bevitt víz mennyiségének és minőségének azonban nem szentelnek kellő figyelmet. Pedig gyakran előfordul, hogy a gazdaságok sikertelenségének oka a rossz minőségű itatóvíz vagy az állatok elégtelen vízfelvétele. Hasonlóképpen, a baromfitenyésztőknek csak egy része figyel az itatórendszerek rendszeres tisztítására. A legtöbb gazdaságban az itatóvíznél rendszeren találkozhatunk különféle problémákkal, kezdve a kisebb hibáktól (pl. a szelepek szivárgása, víznyomás ingadozások stb.), egészen az állatok itatásához nem megfelelő vízforrások használatáig. Ugyanakkor az itatórendszerek rendszeres tisztítása és fertőtlenítése előfeltétele az állatok itatására szolgáló víz minőségi mutatóinak fenntartására. Fontos az itatóvíz tisztítására és fertőtlenítésére összpontosított folyamatok megkülönböztetése, az itatóvíz rendszerek minden részének (elosztó rendszerek, puffertartályok, szűrők, itatók, leeresztő szelepek, adagoló berendezések, stb.) tisztításától és fertőtlenítésétől kezdve.

A vízszennyezést elsősorban szerves és szervetlen anyagok képzik, amelyek egyrészt a mikroorganizmusok tápanyagforrásaként szolgálnak, másrészt elősegítik a biofilm képződését az ivóvíz rendszerekben.

A tisztítási folyamat elősegíti az itatóvíz rendszer működésének megbízható fenntartását, miközben a tisztítás során mechanikus eltávolításra kerülnek a biofilm képződésében részt vevő mikroorganizmusok, beleértve a tápanyagaikat is. A hatékony tisztítás előfeltétele a későbbi fertőtlenítés magas hatékonyságának, amelynek célja az itatóvíz rendszerekben lévő mikroorganizmusok devitalizációja.

Az itatóvíz rendszer tisztítását fel lehet osztani külső és belső tisztításra. A külső tisztítás célja az itatóvíz rendszerek felületének, beleértve az itatók felületének megtisztítása, lehetőleg lúgos tisztítószerek felhasználásával, alacsony nyomású mosó segítségével, hab formájában. A belső tisztítás célja a szennyeződés eltávolítása az itatóvíz rendszerekből. A vegyi termékek mellett fizikai eljárások is felhasználhatók az itatóvíz rendszerek tisztítására. Az egyszerű módszerek egyike a vízrendszer nagy nyomással való átöblítése friss vízzel, amit a tenyésztés során is el lehet végezni, amikor az állatok ott vannak a csarnokban. Egyes szerzők az itatóvíz vezeték tisztításának ezen módját a takarmány-adalékanyagok, gyógyszerek és vakcinák itatóvízben történő használata előtt és után javasolják mindig alkalmazni.

A fertőtlenítés célja a mikroorganizmusok ivóvíz rendszerekben és ivóvízben történő devitalizációja.

A fertőtlenítés hatékonyságát számos tényező befolyásolja:

- az itatóvíz rendszerekben lévő mikroorganizmusok mennyisége és faja,

- a használt fertőtlenítőszer hatóanyaga,

- a fertőtlenítőszer koncentrációja és hatóideje,

- az itatóvíz vezetékek belső felületének szerkezete,

- az, hogy az itatóvíz vezetékek belső felülete milyen mértékben szennyezett vízkővel,

- az, hogy vannak-e egyéb szennyező anyagok az itatóvíz rendszerekben.

Az itatóvíz rendszerek egyes ciklusok közötti fertőtlenítésekor, a fertőtlenítőszer hatóidejének letelte után, a csővezetékből engedje ki a vizet, és alaposan öblítse át a rendszert tiszta vízzel. Némely, a csővezeték itatóvezetékeinek fertőtlenítésére használt termék maradványa, az állatok vízfogyasztásának jelentős csökkenéséhez vezethetnek. Az egyes készítmények maradvány koncentrációja negatív hatással lehet a bél mikroflórájának összetételére is, néhány készítmény toxikus hatása pedig az állatállomány megnövekedett morbiditását és mortalitását eredményezheti.

A víz és a vízvezetékek fertőtlenítésére használható fertőtlenítőszerek:

- halogénvegyületek (klór, jód),

- oxidálószerek (hidrogén-peroxid, perecetsav),

- szerves savak (ecetsav, propionsav),

- kvaterner ammóniumvegyületek (benzalkónium-klorid).

A klórkészítmények hatásmechanizmusa az aktív klórnak a szerves anyagokra és baktériumokra gyakorolt hatására épül, nem csupán oxidatív módon, de klórozással is. A klór megzavarja a baktérium citoplazmatikus membránjának integritását, ami a sejtek permeabilitásának károsításához vezet és megzavarja a sejt működését, az RNS és a DNS fehérjék felszívódását, és befolyásolja az enzimek tevékenységét is. A nukleinsavakra gyakorolt aktív hatás mellett reakcióba lép a riboszóma fehérjékkel is - az amino- és iminocsoportok oxidációjával klóramint képeznek. Ezen kívül a fehérjék szulfhidrilcsoportjai diszulfidokká oxidálódnak, melynek eredményeként granulátumok képződnek a citoplazmában. A klórozásnak azonban negatív mellékhatásai is vannak. Elsősorban a trihalogén-metánok (kloroform, diklór-metán stb.) képződéséről van szó, amelyek hosszú távú fogyasztás esetén rákkeltőek lehetnek, és hatással vannak a központi idegrendszerre is.

Az irodalomban , ehhez hasonlóan, összefüggéseket lehet találni a víz klórozása és a szív- és érrendszeri megbetegedések gyakoribb előfordulása között. A klór további hátránya, hogy gyakorlatilag nincs hatással a vírusokra.

A szervetlen klóraminoknak használata a higiénikus itatóvíz biztosításának érdekében különösen akkor előnyös, ha az ivóvíz hosszú ideig van a vízművek (vagy a víz utolsó klórozási hely) és a itató pont (istállók) között van. Ez alatt a hosszú idő alatt a klór teljesen lebomolhat - tovább már nem biztosított a víz védelme a vízvezetékben a további szennyeződéssel szemben. A szervetlen klóraminok stabilabbak, tehát az aktív klór koncentrációjának lassabb csökkenése várható az ivóvízben. A klóraminok ivóvízben történő használatának további előnye, hogy magával a klórral összehasonlítva, a klóraminok összehasonlíthatatlanul alacsonyabb haloform-koncentrációt eredményeznek, ha a haloform prekurzorokkal reagálnak. Másrészt, a szervetlen klóraminoknak gyengébb a fertőtlenítő hatásuk, mint magának a klórnak (vagy hipoklórossavnak), így ezek használata bakteriológiai szempontból előnyösebb.

A jódnak egyedülálló szerepe van a fertőtlenítőszerek között, melynek oka az, hogy intenzív, gyors hatással van az összes mikroorganizmusra, és mindemellett viszonylag alacsony toxicitású. Az aktív jódra jellemző, hogy az ionmentes, felületaktív anyagokkal reakcióba lépve a vízben jodoforokat képez, amelyek egyszerre fertőtlenítő és tisztító hatásúak.

A legtöbb oxidálószer (pl. hidrogén-peroxid, percecetsav) hatásmechanizmusa az atomi oxigén hasításán alapszik, amely megbontja a molekuláris kötéseket, és így valószínűleg visszafordíthatatlanul inaktiválja az enzimeket. Az oxidálószer alapú fertőtlenítőszerek előnye, hogy nemcsak a baktériumok vegetatív formáira, hanem, nagyobb koncentrációban, a spórákra és az adenovírusokra is hatnak.

A klór-dioxidnak hosszú távú fertőtlenítő hatása van, eltávolítja a biofilmet, nem okoz szenzoros változásokat a vízben és nem képez trihalogénemetánt, emellett nem reagál az ammóniával a klóraminok képződése érdekében. Mivel azonban nem lehet sűrített formában klórként tárolni, közvetlenül a helyszínen kell elkészíteni. A klór-dioxid hatásmechanizmusa egyrészt a baktériumsejtek proteinszintézisének, másrészt a gram-negatív baktériumok külső membránjának megbontásában jelentkezik. A vírusokkal szembeni hatásának fő célja azok fehérjeburokjai.

Más oxidálószerek, mint például a kálium-permanganát és a hidrogén-peroxid, nem igazán érvényesülnek a gyakorlatban. A szerves savak fertőtlenítő hatása elsősorban a fehérjék denaturálásának képességéből fakad. A fent említett peroxo ecetsav mellett manapság főként bórsavat használnak. Az 1% ecetsav és más szerves és szervetlen savak szintén mikrobicid hatásúak. Megváltoztatja a környezet pH értékét, az alacsony pH érték pedig meggátolja a baktériumok növekedését. Jól eltávolítja a lerakódásokat és a vízkövet.

A kvaterner ammóniumvegyületek baktericid hatását a sejtmembrán permeabilizációja okozza. Hatásaikat gyakorlatilag megszünteti az anionos felületaktív anyagok (szappanok), ezért a kvaterner ammóniumsó alapú készítményeket nem szabad kombinálni más tisztítószerekkel.

Ezen felül, a víz fertőtlenítésére felhasználható az ózon és az UV sugárzás is. Az ózon egy színtelen, jellegzetes szagú gáz, amely UV sugarak hatására keletkezik. Ez a legerősebb oxidálószer, amely elpusztítja mind a baktériumokat, mind a vírusokat. A hatásmechanizmusa a szabad gyökök, vizes környezetben történő, képződésén alapul. Befolyásolja a baktériumsejtek permeabilitását, enzimatikus aktivitását és DNS-ét. A vírusok fehérjeburkát és nukleinsavait is károsítja. Oxidáló hatással van a vízben lévő szerves anyagokra is. Az ózonosítással szerves epoxidok, alkilező szerek képződhetnek, amelyekről megállapították, hogy genotoxikus és karcinogén anyagok. Ennek ellenére az ózont hatékonyabbnak és biztonságosabbnak tekintik, mint a klórt. Ezen kívül, ha a bromidionokat tartalmazó vizet ózonnal kezelik, brómozott melléktermékek, például bromátok keletkezhetnek, amelyek rákkeltő hatásúak.

Az UV sugárzás része az elektromágneses spektrumnak a röntgensugarak és a spektrum látható része között (200–400 nm hullámhossz) helyezkedik el. A 254 nm a leghatékonyabb hullámhossz. Hatásmechanizmusát a mikrobiális sejtekben levő nukleinsavak károsításában fejti ki. Az UV-rendszerek kvarccsövekbe zárt higanylámpákat használnak, amelyek körül áramlik a víz.

Az UV-sugárzás alkalmazásakor előfordulhat a mikroorganizmusok reaktivációja (az UV-sugárzás által károsított sejtek helyreállásának folyamata). Egyes mikroorganizmusok nem képesek reaktiválódni (pl. Bacillus substilis, Haemophilus influenza stb.), némelyek helyrehozhatók (pl. az enterobaktérium, streptococcus, mikrococcus, szacharomyceták, gombák stb. egész sora). Az UV-fertőtlenítés során, bizonyos hullámhosszon és megfelelő környezeti körülmények között, nitrátok vagy formaldehid képződhet.

Összefoglalás

A baromfifarmok itatóvíz ellátása fontos terület, amelyre megfelelő figyelmet kell fordítani a gazdaság higiéniai szintjének kezelése során. Az itatóvíz rendszerek tisztításának és fertőtlenítésének szabályait minden egyes gazdaságra külön-külön kell kidolgozni, az ivóvíz rendszerek sajátos körülményei és szennyezettségi szintje alapján, közvetlenül az ivóvíz források mennyiségétől és minőségétől függően. Csupán az állatok itatására szolgáló technológiai rendszerek fertőtlenítése nem képes biztosítani a vízkő és a biofilm eltávolítását az itatórendszer csöveiből.

Az itatóvíz ellátó rendszerek tisztításának jelentősége különösen a következő területeken figyelhető meg:

- az itatóvíz ellátó rendszerek működési megbízhatóságának támogatása,

- a mikroorganizmusok mechanikus eltávolítása,

- a mikroorganizmusok tápanyagainak eltávolítása,

- a későbbi fertőtlenítés optimális hatékonyságának előfeltétele

Az itatóvíz ellátó rendszerek tisztításának fontossága az ezt követő fertőtlenítés szempontjából:

- a mikroorganizmusok devitalizálása az itató rendszerekben,

- az itatóvíz mikrobiális minőségének biztosítása.

A tanulmány a NAZV QJ1530058 projekt keretében került kidolgozásra, a Tekro spol. s.r.o. folytatott együttműködés eredményeinek felhasználásával, Prágában.